Magyarország sepsiszentgyörgyi Kulturális Központja Megfagyott zene c. programja keretében és meghívására Erdélybe érkezett EKLER DEZSŐ építész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja, a győri Széchenyi István Egyetem tanára.

A meghívott vendég az életművéről, a magyar építészet múltjáról, jelenéről és jövőjéről tartott előadást (ill. vetítést) a nagyközönségnek 2012. május 15-én Marosvásárhelyen a Közigazgatási Palota dísztermében, május 16-án Kolozsváron, az Erdélyi Múzeum Egyesület székházában.

 

Ekler Dezső 1953-ban született Szombathelyen.

Az építész diploma megszerzése után a Budapesti Várostervezési Intézet Tudományos Kutató Osztályán dolgozott, városszociológusként.

Mestereiként, akik pályája kezdetén igen nagy hatással voltak munkásságára, Makovecz Imrét és Aldo Rossit tartja számon.

1991-ben önálló építészirodát nyitott. Tanított a Magyar Iparművészeti Főiskolán és a Budapesti Műszaki Egyetem Városépítési Tanszékén, jelenleg tanszékvezető egyetemi tanár a győri Széchenyi István Egyetemen.

2000 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja.

1989-ben Piranesi-díjat, 1991-ben Palladio-díjat, 1994-ben Ybl-díjat, míg 2003-ban Príma díjat nyert.

Meghívott építészként részt vett az Alessi cég Tea and Coffee Towers projektjében (2000-2003). 2005-ben mokkás csészéket tervezett szériagyártásra az Alessi felkérésére. (Címlapfotónk ez utóbbi felkérésre készített munkáit ábrázolja.)

(Az Ekler Dezső által tervezett Goethe Intézet látképe.)

 

Lakatos Mihály, az MKK igazgatója, az előadások bevezetőjében elmondta:

"Ekler Dezső esszéit és interjúit olvasva, igen nagy meglepetést okozott számomra, hogy várakozásaimmal ellentétben, nem egy szakbarbár, a négy pogány istenség, a kő-fa-üveg-beton bűvkörében élő, függőleges és vízszintes terekben meg síkokban, de mindenképpen szögletesen gondolkodó műszaki értelmiségi, na jó, művész képe bontakozott ki előttem, hanem valójában egy filozófusé. Egy olyan filozófusé, aki folyamatosan hátrébb lépegetve - előbb az építménytől, hogy lássa az utcát és benne az embert, aztán az utcától, hogy lássa a várost és lakóit, aztán a várostól, hogy lássa az egész világot, benne az emberiséggel - nem magát az építészetet, hanem a nagy egészet akarja elsősorban megérteni. A nagy egészet, benne az építészettel, s mindazon törvényeket, amelyek e nagy egészet és benne az építészetet működtetik.

Ekler Dezső hitelesen, tetszetősen, szinte hamvas bélai könnyedséggel tárja fel mindazon mechanizmusokat, amelyek a világot, ezt a hatalmas élő organizmust működtetik, s e feltárások nyomán felrajzolt kép bizony korántsem szívet-lelket gyönyörködtető.  Íme, például, miként vélekedik korunk építészéről és építészetéről:

„Az építész, ha komolyan belegondolunk, még a saját sorsának sem a kovácsa. A sorsát az formálja, hogy milyen munkákhoz jut. Évekig dolgozik valamin, de lehet, hogy nem teljesedik ki a művészi ambíciója, mert nincs jó és elegendő munkája. Hasonló helyzetben van, mint egy színész, aki attól van, hogy milyen szerepekhez jut. Hogy éppen szociális lakás vagy pláza jut-e neki, és azt milyen módon tudja megtervezni, arról nem ő dönt. Magyarország szélsőségesen plázás ország. A pláza az egyik legszemetebb műfaj, szociális értelemben is. Ahogy már sokan elmondták, a tér privatizációjának és a szociális tér kirablásának egyik leglátványosabb és legrapidabb műfaja. Ma, a városi nyilvánosság mozgásai ezekben a rettenetes skatulyákban zajlanak. Minden üzlet befele fordul és kifele zárt kasztnit látunk. S mára kialakult a sztenderdje a közönsége, társadalma, életstílusa. Sokaknak ma ez a közösségi tere. A pláza embertípust termel, öltözéket, a szolárium a bőrszín jellemző fokát." (2010. prae.hu)

„Amögött a semmilyen, kétségbeejtõ építészet mögött, ami helyeink 98 százalékát meghatározza, igenis közösséginek mondható szándék húzódik. A butik- és bodega-külvárosaink, a vállalkozási barakkokkal teleszórt átmeneti zónáink, a kriptásított, tönkreépített, családiházas külvárosaink mögött mind egy válságban lévõ, önmagát keresõ társadalom akarata rejlik. De hát építészetrõl van szó. Antiépítészetrõl vagy spontán építészetrõl, akárhogy is nevezzük, kétségbeesett és önpusztító építészetrõl. Nézz meg egy faluszéli vagy városszéli családiházas telepet egy új parcellázáson. Elsõ fõ ismertetõjegy: ha volt is ott egy-két fa, biztosan kivágták. Kettõ: a telkek túl kicsik. Három: a házak feleslegesen nagyok. Négy: még az építõ (mert nincs építtetõ: maguk építik az emberek a házat) szándékait sem fejezik ki. Fát nem ültet a magyar férfi. A sittet kihordja a szomszéd patakmederbe. Aztán a szemetet is oda kezdi hordani. S ha még volt egy nádas a közelben, ahová a gyerekek kimehetnének, garantáltan szeméthalmokat fognak ott találni. A csatornázásra nem futja, ezért saját maga alá engedi a fekáliát, s ha netán kutat is fúrna, annak vizét jó elõre elnitrátosítja, és sorolhatnám tovább. Ez a mai világ építészete, amely mögött ez a kétségbeesett, dezorientált, önpusztító társadalmi akarat rejlik.." (2000 c. folyóirat, 1995)"

 

Az erdélyi előadások megszervezésében Magyarország sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának a Maros Megyei Tanács, illetve az Erdélyi Múzeum Egyesület voltak a partnerei.