2012. május 29-31. között A magyar nemzet története c. előadássorozat III. fejezeteként dr. Papp Sándor történész, a Szegedi Tudományegyetem docense tartott előadásokat, Török hódoltság Magyarországon címmel Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen.

Ez a korszak az előző két előadásban (A honfoglalás kora, ill. A középkori Magyarország) taglaltnál sokkal kevésbé sikeres korszaka a magyarság történetének, hiszen a XVI. század elején a Magyar Királyság elveszti a térségben addig megőrzött hegemón szerepét, nagyhatalmi státusát, a század közepére pedig az ország középső része, Budát is beleértve, török fennhatóság alá kerül.

Dr. Papp Sándor előadásában elmondta, hogy a XIX. században, a romantika hatására lábra kapott közkeletű vélekedésekkel ellentétben, miszerint II. Lajos magyar király, Szapolyai János erdélyi vajda, és a magyar főurak bűnös mulasztásai okozták az ország romlását, lényegében az történt, hogy Magyarország ekkor tájt egy olyan ereje teljében lévő, terjeszkedő nagyhatalom (az Oszmán Birodalom) útjába került, amelynek hadi kapacitása és gazdasági hátországa - ha kortárs példát  keresünk - a mai Amerikai Egyesült Államokéhoz mérhető. Az Oszmán Birodalom korábbi ázsiai hódításai, illetve Egyiptom bekebelezése után olyan mértékű adóbevételekre tett szert, amelyek lehetővé tették számára, hogy hatalmas, korszerű harci eszközökkel felszerelt hadsereget tartson fenn, és vessen be bármely, a Birodalom határainál lévő ellenséges ország ellen. E roppant anyagi háttér érzékeltetésére elmondta, hogy ezekben az évtizedekben az Oszmán Birodalom rendszerint szufficittel zárta a gazdasági évet, s számottevő tartalékaik azt is lehetővé tették, hogy később közel háromévtizedig leplezzék a Birodalom gazdasági szerkezetének megroppanását.

Dr. Papp Sándor, aki nemcsak történész, de turkológus is (kiválóan beszél törökül), isztambuli levéltári kutatásai során olyan - addig fel nem tárt - 1503. évi oszmán-magyar eredeti szerződésre bukkant (digitalizált másolatát be is mutatta a nagyközönségnek), amely arra utal, hogy a század elején a szultán, mint egyenlő féllel tárgyalt és kötött szerződést a magyar királlyal. Szulejmán trónra kerülésekor (1520) már érezhető volt, hogy az összecsapás nem odázható el sokáig, a szultán mégis békét ajánlott. A török követ fogságba vetése után azonban megtámadja és elfoglalja a magyar királyság kapujának számító Nándorfehérvárt, amivel kényszerpályára sodorta ellenfelét.

A Magyar Királyság - bár gazdasági potenciálja meg sem közelítette déli szomszédjáét - a kor legerősebb, legütőképesebb páncélos lovashadseregét állította fel Mohácsnál, ezt tükrözte a csata elején elért - és a magyarok által a csata hevében győzelemként érzékelt - gyors siker is, de a közel háromszoros túlerőben és a magyarokénál négyszer több ágyúval (kb. 300) rendelkező török sereg megsemmisítő csapást mért II. Lajos seregére. A történészek által is sokat vitatott létszámok tekintetében dr. Papp Sándor kifejtette, hogy míg a magyar sereget közismerten 25-26.000 fő alkotta, az oszmán sereg létszáma a korábban feltételezett 100.000 helyett mintegy 60.000 fő lehetett, az elit alakulatok száma pedig kb. 30.000 főre rúgott. Szapolyai János erdélyi vajda - a csata időpontjában Szeged térségében lévő - serege a korábban forgalmazott 25-50.000 fő helyett valójában mintegy 10.000 főből állhatott, és a történészek nem találták bizonyítékát annak, hogy szándékosan késett volna el a csatából. Ami pedig a magyar királyt és a főúri bandériumokat illeti - mondta dr. Papp Sándor - nehezen nevezhető felelőtlennek az, aki életét áldozta a hazájáért a csatatéren. Márpedig ez történt.

A hódoltsági terület kialakítása nem egyik napról a másikra történt, hanem majd két évtizedet vett igyénybe, s a török adóbeszedést - amely létfontosságú volt a Birodalom számára - igen precíz adminisztráció kísérte. Ennek köszönhetően a török levéltárakban számos, a családfőket jegyző (egy családhoz 5-6 főt számoltak) települési nyilvántartásra (adófizetői jegyzékre) bukkant, amelyek alapján jól felmérhető mind az egyes települések demográfiai helyzete, mind - mivel az oszmán tisztviselők ezt is nyilvántartották - etnikai összetételének változása. Pl. jól nyomon követhető, hogy a temesvári "vilajet" (nagyobb területi egység) etnikai összetétele - a románok és szerbek betelepítésével - ebben a korban változott meg a magyarság hátrányára.

Törökországi kutatásai során - mint a magyarok többsége - azzal szembesült, hogy a törökök igen nagy rokonszenvvel viseltetnek a magyarok iránt, testvérnépnek tekintették és tekintik ma is, és már Mohács idején sem értették, miért nem engedtük át a szultán seregét Bécsig. (Amiként azt is nehezen értik meg, hogy a török hódoltság időszaka teljesen más emlékeket hagyott a magyarokban, mint őbennük...)

Az előadások során levetítésre került a mohácsi csatáról készült mintegy húsz perces animáció is.