2013. április 3-5. között került sor "A magyar nemzet története" c. történelmi előadássorozat VI. részére Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen és Csíkszeredában. 

A VI. rész címe: Magyarország a Habsburg Birodalomban

Az előadásokat dr. Kalmár János történész, egyetemi docens (ELTE, Budapest) tartotta, akit a kor egyik kiváló szakértőjeként tartanak számon.

 

Az előadások helyszínei az alábbiak voltak:

 

2013. április 3., szerda, 18 óra – Sepsiszentgyörgy, Székely Nemzeti Múzeum, Bartók terem

2013. április 4., csütörtök, 18 óra – Székelyudvarhely, Művelődési Ház, koncertterem

2012. április 5., péntek, 18 óra – Csíkszereda, Hargita Megyei Kulturális Központ

 

Szokás szerint, ugyancsak a jelzett napokon, délelőttönként (nem nyilvános) előadásokra került sor a középiskolai diákok számára a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban, a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben, valamint a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Teológiai Líceumban.

 

Az előadás rövid szinopszisa:

 

MAGYARORSZÁG A HABSBURG BIRODALOMBAN

(a Magyar Királyság a 18. századi Habsburg Monarchiában)

 

 A 18. század a török-korhoz képest igen lényeges változásokat hozott a Magyar Királyság helyzetében. Az oszmán uralom alól felszabadult országrésszel területe teljessé vált, visszanyerte középkori déli határát. Ugyanakkor a korábbinál szervesebben és nagyobb mértékben tagolódott be a Habsburg Monarchiába. Ennek volt következménye többek között az addig külön fejedelem irányítása alatti Erdély helyzetének a megváltozása és idegen nemzetiségű népcsoportok jelentős tömegeinek a betelepülése. A megváltozott körülmények sokféle érdeksérelmet okoztak. Ezek a Rákóczi-szabadságharcban csúcsosodtak ki, amely a kölcsönös kompromisszumok alapján megszületett szatmári megállapodással ért véget. Ez a szerencsés kimenetelű befejezés egy fokozatosan gyorsuló ütemű gazdasági, társadalmi és kulturális felzárkózás lehetőségét teremtette meg, amelyet azonban ellentmondások is terheltek: felekezeti problémák az országon belül, továbbá gazdasági és politikai ellentétek a bécsi udvar és a hazai rendek között. A Mária Terézia királynő és utóda, II. József felvilágosult kormányzata igyekezett ezek egy részét orvosolni, de főleg az utóbbi túlhajtott, a magyarországi hagyományokat figyelmen kívül hagyó változtatási erőfeszítései végül igen heves ellenállásba ütköztek. Mária Terézia uralkodása idején kerül sor a Székelyföld történetének egyik legtragikusabb eseményére, amelyet „madéfalvi veszedelem”, ill. „Siculicidium” néven jegyez a történetírás, és amelynek 2014-ben lesz a 250. évfordulója.

 

A madéfalvi emlékmű felavatása 1905. október 8-án.

 

"A Székelyföldön fondorlatos ígérgetésekkel és a „kötelező önkéntesség” fából-vaskarikájával „haknizó” sorozóbizottság ténykedésének meg is lett a várható eredménye: egyesek felvették a fegyvert, mások nem, mire az előbbiek is letették a fegyvert, a bizottság fenyegetőzött, a megtévesztett elöljárók egyik nap önkéntességgel kecsegtették a népet, hogy másnap lekókadt bajusszal dünnyögjék, hogy mégis kötelező az, ami nem. Röviden: a teljes zűrzavar. (Ezt a regény pontosan leképezi.) És nem kell az összeesküvés-elméletek híveinek lennünk ahhoz, hogy elismerjük: a királynő rendelete bizony mesteri módon hozta felszínre a székely társadalom mélyén lappangó feszültségeket, ugrasztotta egymásnak a vezetőréteget és a köznépet. Az előbbiek hivatalaikat őrizgették, ez utóbbiak korábbi sérelmeiket. A felhergelt emberek lázongtak, sarokba szorították, s tehetetlen dühükben itt-ott majdnem meglincselték vezetőiket, miközben okosan óvakodtak attól, hogy az egész az uralkodó ellen szervezett lázadás képét öltse. Nem hiába kereste kétségbeesetten a „bűnfenyítő bizottság” még egy évvel az események után is a bizonyítékokat arra nézvést, hogy ami történt: lázadás volt. Merthogy a székelység a maga életösztönével és furfangjával mindvégig gondoskodott arról, hogy úgy lázadjon, hogy azt ne lehessen klasszikus értelemben vett lázadásnak nevezni. A nem túlságosan cizellált elmékből álló sorozó bizottság pedig egy idő után megrökönyödéssel szembesült a paradoxonnal, hogy bár lázadás nincs, sereg sincsen. De ha lázadás nem volt, akkor mégis miért kellett egyes források szerint 200, más források szerint 400 embernek elvesznie ágyútűzben és katonák csapásai alatt?" (Részlet Nyirő József: Madéfalvi veszedelem c. regényének utószavából.)

 

Megjegyezzük, hogy ama izgalmas és mozgalmas XVIII. századnak távolról sem ez az egyetlen rejtélye...