A NEMZETI ÖSSZETARTOZÁS NAPJA SEPSISZENTGYÖRGYÖN

 

2014. június 4-én, 16 órától került sor Sepsiszentgyörgyön, a márciusban felállított Turul-szobornál, a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából a Sepsiszentgyörgy Város Polgármesteri Hivatala és a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központja által közösen szervezett ünnepségre.

A rendezvényen fellépett a Pro Musica Kamarakórus Sipos Zoltán vezetésével, Kolcsár József színművész, Hajdú Csenge és Kiss Tamás, a Plugor Sándor Művészeti Líceum nyolcadikos, illetve végzős diákja.

Elsőként Czimbalmos-Kozma Csaba városgondnok szólalt fel, aki - többek közt - kijelentette: Trianon traumáját rég elfeledtük volna, ha betartották volna az 1918-as gyulafehérvári ígéreteket. Elmondta: eljött az ideje, hogy a székelység abbahagyja a siránkozást, előre nézzen, és magában bízva kezébe vegye sorsának alakítását. "Az a feladatunk, olyan jobb és igazságosabb világot építsünk itthon, a szülőföldünkön, amelyet örökül hagyhatunk gyermekeinknek, hogy ne kelljen a nagyvilágban sodródniuk." 

Ezt követően Lakatos Mihály a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának igazgatója beszélt, aki - miután idézte a Nemzeti Összetartozás Napjáról szóló törvény néhány passzusát - elmondta: "Mindannyian megfigyelhettük, hogy évente legalább két alkalommal – leginkább karácsonykor és húsvétkor - hatalmas tömeg torlódott és torlódik fel mind a mai napig a határátkelőkön, emberek százezrei keltek és kelnek útra, hogy hazatérjenek otthon maradt szeretteikhez, családjukhoz, rokonaikhoz, szülőfalujukba vagy szülővárosukba. Csak jönnek és jönnek, és állnak és várnak türelmesen, pedig nem ritkán 24 órát is rostokolniuk kell az autóikban egy-egy határátkelő helyen, ahhoz, hogy folytathassák útjukat. Mi hozza, mi hajtja ezeket az embereket, mi készteti rá, hogy vállalják a hosszú utazással járó fáradalmakat, nehézségeket és vesződséget? Hiszen mind karácsony, mind húsvét egyetemes keresztény ünnep, melyet érvényesen meg lehet/meg lehetne ülni a keresztény világ bármely táján, ha lelkileg kellőképpen felkészült az ember… És mégis, ők, erőt, energiát nem kímélve jönnek, vonulnak haza, hogy itthon részesüljenek az ünnep kegyelmeiben. Hogy mi az a belső parancs, az a késztetés, amely hazahozza ezeket az embereket? Nyilvánvalóan a család, a rokonok, a barátok és nem utolsó sorban a szülőföld vonzereje az, ami kiváltja ezt az érzést, feléleszti ezt az ösztönt mindannyiukban. Hogy itthon, együtt, az ismerős közösségben, a velük egy nyelvet beszélők, hozzájuk hasonlóan gondolkodók és érzők közösségében töltsék az ünnepet, éljék át a felemelő pillanatokat. Nem másért, csak mert úgy érzik, hogy így az igazi. S ha úgy érzik, így is van. Öröm a találkozás az érkezőknek, és öröm az itthoniaknak. S ennek az örömnek a forrása az összetartozás érzése, az összetartozás melege és megtartó ereje. Ezt az alapvető érzést szentelik meg az ünnepek kegyelmi pillanatai. Úgy vélem, valami hasonló, felemelő ünneppé fog válni az idők folyamán a Nemzeti Összetartozás Napja, június 4-e is. Mert hát annak a tágabb közösségnek, amit nemzetnek nevezünk, ugyanolyan megtartó ereje van, mint a családnak, vagy egyéb szűkebb közösségeknek. Az összetartozásnak ugyanazt a melengető érzését és élményét nyújtja, és ennek az összetartozásnak az alapja a közös nyelven, a közös kultúrán, a közös hagyományokon túl, az elmúlt évszázadok folyamán általunk és őseink által közösen meg- és átélt események, maga a történelem, a történelmi sorsközösség. (...) Adja az Isten, hogy június 4-én, a Nemzeti Összetartozás Napján – gondolatban és lélekben – ugyanolyan lelkesen siessen egymás felé az anyaország, Erdély, a Felvidék, a Délvidék, Kárpátalja és a nagyvilág magyarsága, amiként honfitársaink teszik ezt a kereszténység nagy ünnepein. Hogy legyen ez az örömteli kézfogás, a komoly számvetés és a mindig minden körülmények közt való újrakezdés nagy pillanata. És az egymásra találás öröme mellett arról se feledkezzünk meg, hogy míg száz esztendeje az anyaország határain kívül még több mint 3 millió szív dobbanhatott volna meg egy ilyen napon, ma már ez a szám nem éri el a 2 milliót. És ez a mi igen nagy felelősségünk is, mely alól nem bújhatunk ki, ha utódaink egy napon majd számon kérik rajtunk. Örüljünk az összetartozásnak, de vessünk számot a teendőkkel is. Az öröm lehetősége és a feladat egyaránt adott!"